"Önmagad ellensége te magad vagy, és aki egy ilyen ellenséggel elbír, a világ felett uralkodik" 

(ismeretlen szerző)

Mi lehet az oka annak, hogy saját magunkat gátoljuk, és ez akadályoz meg bennünket elindulni a helyes úton? Komfortzóna? Énvédelem? Nem hiszünk magunkban? 

Pedig a helyes életmód és a fogyás kulcsai mi vagyunk, saját magunk! 

Ha megvan a valódi motivációnk, senki és semmi nem téríthet el a célunktól - még saját magunk sem.Bio Gabi most egy nagyon fontos, a lelki aspektusból közelíti meg ezt a kérdést. 

Roppant lebilincselő olvasmány következik!

Tórh Gábor írása

 

Korábban - munkámból adódóan - viszonylag sokszor részt vettem addiktológiai előadásokon, konzultációkon, és rá kellett jönnöm, hogy azok a lelki vonatkozások, amiket ott hallottam, tanultam, nagyon is párhuzamba állíthatók a súlycsökkentés területével. Nemcsak azért, mert az elhízás mögött gyakran táplálkozási kötődések (pl. sültek, kenyérfélék, édességek) állnak, hanem az ún. énvédő magatartás, azaz az egyéni attitűd hasonló.

 

NEM LEHETSZ MINDEN TERÜLETEN ERŐS...

Az ember az élete során többször is ráébred, hogy – ha szeretne is mindent kézben tartani – nem képes az élete minden területét ugyanúgy irányítani. Vannak olyan régiók, ahol lelkileg erősebb, határozottabb, máshol bizonytalanabb, erőtlenebb, befolyásolhatóbb. Ritkaság, hogy egy ember minden területen erős, stabil és kimozdíthatatlanul mértéktartó. Természetesen az élet egyik nagy feladata, célja, hogy az ember a lelkileg gyengébb oldalait megerősítse, tréningezze, és nagy esély is van arra, hogy tudatossággal, hittel, kitartással, önismerettel a gyengeségek erősséggé tehetők. Ehhez azonban hosszú út vezet, és bizony az élet nem adja könnyen ezeket a „győzelmeket”, de mindenképpen kapunk segítséget, támogatást hozzá.

 

MIÉRT ÉS MITŐL VÉDI MAGÁT AZ "ÉN"?

Furcsa ezt kimondani de önmagától. Egyszerűen az emberi én mindent elkövet, hogy elkerülje a szembesülést és e tekintetben igen zseniális megoldásokat „eszel ki”, szinte tudat alatt is. Az emberi agy egy csodálatos, egyedülálló biológiai világ, ám ebben rejlik hátulütője is: annyira okos, hogy még önmagát is be tudja csapni. Valljuk meg, ez némileg azért levon a zsenialitásából, mivel az önbecsapás alapvetően buta dolog, amely hosszútávon nem szolgálja a minőségi, tartalmas életet.

Ide kívánkozik Lawrence Crabb amerikai író és tanító egyik idézete: „Ha beismernénk, hogy tehetetlenek vagyunk bensőnkkel szemben, önelégültségünkre halálos csapást mérnénk. Ezért tűnik életbe vágónak, hogy elutasítsuk lelkünkben a riasztó valóságot. Ostoba dolognak tűnik vállalni a szenvedést, amikor elutasításával akár el is kerülhetjük.”

A beismerés küzdelemmel, akár fájdalommal jár, de ez gyógyító a lélekre nézve, olyan, mint egy diagnózis, amely után már tudjuk, mire keressük a gyógyírt, de addig csak bizonytalanságban élünk. Vagy ami még rosszabb: abban a hamis (de biztosnak tűnő) tudatban, hogy nincs is tulajdonképpen probléma. Ahogy szokták mondani: ha nem veszünk tudomást a bajról, attól még a baj létezik, azaz a szándékos tudatlanság gátolja a fejlődést (nyilván a nem szándékos is, de ott több remény van a változásra).

Az énvédelemben az a tragikus, hogy az embernek pont az a vezérlő egysége hibázik, amelynek igen nagy felelőssége és feladata van minden változás elindításában és levezénylésében. Ki lehet mondani, hogy az emberi élet egyik legkomolyabb kihívása az énvédelmi mechanizmusok feltárása, és a „lelki szem” kitisztulása, azaz az állandó menekülés, kibúvókeresés megszüntetése: valódi és őszinte szembenézés önmagunkkal.

 

A MENEKÜLÉS RONT A HELYZETEN

A szembesülést sok esetben pótszerekkel, pótcselekvésekkel, magyarázatokkal szokta az ember elkerülni. A negatív érzésekkel nehéz együtt élni, azért olyan elfoglaltságokat, „helyettesítőket” keresünk, amelyek – ha ideig-óráig is – örömöt adnak. Az evés tipikusan egy ilyen cselekvés, amelyet persze gyakran lelkiismeret-furdalás, önostorozás, sőt vezeklés követ.

Egy olyan út ez, amelyre nem jó rálépni, esetenként az anorexia és bulimia alapjait vetheti meg, főleg fiatalabb korban (lányoknál). Természetes reakciója az embernek, hogy nem szívesen él együtt nyomasztó, lehangoló, riasztó gondolatokkal, negatív érzésekkel. Ezek lehúzzák a mélybe a lelket és érthető, ha egyfajta menekülés lép fel, sikerélményt, pozitív érzéseket adó cselekvések, szokások irányába. Mégis úgy tartják, az életben néhányszor szükséges megélni ezt a fajta küzdelmet, szembenézni a hibás szokásrenddel, és – akár fizikai, akár lelki értelemben – tükröt tartani önmagunk elé.

Ennek része a lelki önvizsgálat, emellett a tudatos önfényképezés (napi elfoglaltságaink utólagos összegyűjtése, kiértékelése) a napi szokásaink terén, hiszen gyakran nem tudatosítjuk, mennyi hibás rutinunk van, amelyek időt, energiát és pénzt vonnak el. A szokások terén persze említést kell tenni a függőségekről (szer, viselkedési, társ), amelyektől szinte senki nem mentes, ha nem akar róla az „én” tudomást venni.

A szakértők azt is hangsúlyozzák, hogy például egy étkezési kilengésnél nem maga az édesség vagy más étel a fő probléma (jóllehet az okozza az elhízást), az csak eszköz a valódi probléma elfedésére irányuló harcban. Sok esetben az evési és más kényszerek mögött valamilyen lelki sérülés, le nem zárt konfliktus, fel nem dolgozott trauma áll, emellett pedig az én menekülése a szembesülés és az azzal járó negatív érzések elöl.

Tehát nem azért kerülünk bajba, mert eszünk (bár később azért is), hanem azért eszünk, mert a lelkünk bajban van, „léket kapott” az élet valamely területén. Itt fontos megjegyezni, hogy az evést érintő kötődések nem a szerfüggőségek (bár elsőre ezt tippelnénk, hiszen a cukor, a csokoládé, a sült húsok bizonyos értelemben „szerek”), hanem a viselkedési addikciók körébe tartoznak, ahogyan a gyakori (és felesleges) vásárlás, a túlzásba vitt TV nézés és internetezés vagy a munka terén fellépő kényszeres magatartások.

Nyilván e cikk keretein belül főként az életmód és elhízás-fogyókúra (étkezés) összefüggésében tárgyaljuk a kérdéskört.

 

A KÖR

Ismerhetjük a Kis Hercegből körforgást: Iszom. Miért? Hogy felejtsek. Mit? Hogy szégyellem magam. Miért? Mert iszom.

Az étkezés nagyon hasonló ehhez: nekiállunk enni - talán éhesek vagyunk, talán csak a szemünk kívánja. Majd „evés közben jön meg az étvágy” - és magával húz a mélybe a falánkság, amelyet újabb ígéretek, fogadkozások követnek.

De a körforgás hamarosan újra indul és ugyanúgy végződik, egyre nagyobb (testi és lelki) súlyfelesleg mellett. Nehéz megszakítani ezt a folytonosságot, de nem lehetetlen. Egyszerűen tetten kell érni magunkat, evés közben (vagy előtt), emellett az énvédelem fázisainak ismerete is segít (önismeret). Ha az ember alaposan megérti legbelső indítékait, szándékait, lelkének szinte reflexszerű működését akkor meg tudja időben előzni a bajt, például tudatosan elkerüli azokat a megkísértő helyzeteket, amelyek korábban a „rohamszerű” étkezésekhez vezettek (azaz lakat a konyhán, kivéve a főétkezések idejét).

A gondolatok feletti uralom sem mellékes, hiszen akinek az „esze” az ételeken jár, és azt ismételgeti magában, hogy „mit kellene ennem, éhes vagyok”, ott bizony elindul könnyen a lavina újra. Az éhség elleni küzdelemben a vércukor- és inzulinszintet szabályozó, rostban gazdag ételek, a folyadékbevitel és a sportolás is segíthet, egyéb tényezők mellett.

Amellett, hogy az ember nem végzett pszichológusként (magam sem), az emberi lélek működési alapjainak és a változást akadályozó tényezőknek a megismerése talán sokak számára hasznos lehet. Egyvalami biztosan állítható: ha megfogalmazódik, hogy változtatásra van szükségem, hatalmasat léptem előre azon az úton, ami a jobb életminőséghez vezet, és ezzel nagyobbat tettem, mint az építész, aki egy hatalmas épületet megtervez.

 

AZ ÉNVÉDELEM ÁRNYALATAI

1. Nincs időm rá, annyi dolgom van!

Az ember hajlamos magát körülbástyázni feladatokkal, fontos teendőkkel, amikkel egyben meg is magyarázza, miért nincs ideje önmagával foglalkozni, azaz a maga építette bástyafal mögött elrejtőzik.

Hosszú távon nem működő modell ez, hiszen az önmagával való törődés, egészségvédelem, antioxidánsok, pihenés eredményeznék a jobb minőségű munkát, teljesítőképességet, lelki egyensúlyt.

Az agy ravaszsága itt is megmutatkozik, hiszen mindig keres és talál valami aktuális elfoglaltságot, ami fontosabb, mint az egészségtudatosság, a kulisszák mögött azonban sok esetben a problémákkal való szembesülés elől való elzárkózás rejlik. Ilyenkor halljuk, hogy „meghalni sincs időm, de jó azoknak, akiknek van idejük diétákra és sportolásra, biztos nincs munkahelyük”, vagy „örülök, ha élek, épphogy este eszem valamit és bedőlök az ágyba” stb.

Ebben az esetben a feladatok válnak jogalappá, egyben csapdává, és az ember túlságosan fontosnak tartja önmagát és a munkáját, amibe nem fér bele más cél, pedig kellő szervezéssel meg lehetne találni a jó megoldást.

Azt hiszem, erre szokták mondani lakonikus egyszerűséggel, hogy: ha nincs idő az egészségre, lesz idő a betegségre.

A vége persze itt is - még a konkrét kórképek és menedzserbetegségek megjelenése előtt - a túlsúly, elhízás, hiszen előbb-utóbb az ember tükörbe néz és látja a növekvő „úszógumit” a hason, és nem ritkán gyors megoldást ígérő fogyókúrás „csodaszerek” következnek, amelyek rendre kudarccal végződnek (jojó-hatás).

 

2. Tagadás

A struccpolitika egyik legagyafúrtabb kifejeződési módja a tagadás, mivel az ember egy idő után maga is elhiszi, hogy a gondolatai igazak, és nem csak elfedik a valóságot.

„Nekem megfelelő az életmódom, nagy változásra nincs szükségem, pár kisebb részletet kell csak helyretennem”, vagy „alapvetően nincs baj az életvitelemmel, itt-ott kell kicsit változtatni és jó lesz” – tipikus mondatok ilyenkor.

A túlsúly esetén a „tulajdonképpen nincs túlsúlyom, hanem erősek, nehezek a csontjaim, genetikailag erősebb alkat vagyok, szüleim is ilyenek voltak” – hangozhat el, de jellemző az „idegeknek szüksége van a zsírpárnákra” elmélet is.

Részben igaz, hogy a hölgyeknél nem szükséges az „ultraszálkás” alkat, azonban a centiméterszalag használata és a testzsírarány mérése hasznos lehet. Férfiak között sokan nem csinálnak problémát abból, ha pocakjuk lesz, és a testesség számukra egyfajta státusza a jólétnek, élelmekben való gazdagságnak.

Az egyik legnehezebb terület a tagadás, mert a probléma jelen van, de az elme azt mondja: nincs baj. Bizony hosszú idő, mire az értelem kimozdítható ebből az állapotból – nem ritkán traumák, megrázkódtatások, betegségek által.

 

3. Megmagyarázás (racionalizálás)

„Valamit azért enni kell” – mondják, és aki sokat dolgozik - mert pénzt kell keresni, a családot fent kell tartani – ott sportra is kevesebb idő jut.

Nyilván nem arról van szó, hogy napi több órát eltöltsünk a fitness teremben, hanem azt a bizonyos 20-30 percet megtegyük, ami fontos a testi komfortérzethez, és hetente legalább egyszer egy komolyabb fizikai aktivitást végezzünk, lehetőleg szabad levegőn. A túlsúly akkor jelenik meg, ha ezek a kisebb időszakok is elmaradnak, mellette pedig az étkezést nem fogjuk vissza, vagy nem változtatjuk meg minőségben.

A racionalizálás lényege, hogy elménk megmagyarázza saját magának (és a lelkiismeretnek), miért kaphatunk felmentést az életmódbeli mulasztások miatt.

Nem azonos ez a tagadással, mert az ember felismeri a hibát, érzi, hogy ennek nem lesz jó vége, mégis megkeresi és megtalálja a kibúvót, mégpedig racionális indokokkal. Néhány példa a sok közül: „Már ennyi örömöm sem lehet az életben, akkor meg minek élni?”, vagy „A szomszéd Andi is folyton fogyókúrázik, mégsem fogyott egy dekát sem, pedig mennyit szenved, akkor meg minek belekezdeni.” Esetleg: „Ritkán kirúgok a hámból, ennyit csak megengedhetek magamnak.” – itt meg kell legyezni, hogy a „ritka” az gyakoribb, mint amit az elme magának betáplál, és a szakmai jelzések szerint az időszakos, kiemelt alkalmakkor való hiperkalorizálás a túlsúly egyik oka.

Máskor ezt mondják: „Egész nap gürcölök, húzom az igát, alig eszem valamit, délutánra, estére megéhezem, muszáj ennem néhány falatot, mert elájulok az éhségtől.” Azután ismert a „nekem ennem kell, mert ha nem eszem, megszédülök, leesik a cukrom.”

Van, aki halogatja a változtatást, „majd holnap elkezdem”, „még ezen a pár héten lesz néhány rendezvény és egy utazás, utána tényleg belefogok” stb. Szintén sokat említett gondolat: „Ha valaki elkészítené nekem ezeket az ételeket, biztosan tudnék változtatni, de én ezeket nem tudom megcsinálni, nem vagyok ilyen kreatív.”

Valóban lehetnek sikertelen konyhai projektjeink, de gyakorlással sikerülni fog egyre ízletesebbet, hasznosabbat alkotni, ráadásul az internet már dúskál a jó receptekben, videókban. Tény, egyvalami szükséges hozzá: akarat. Van, aki a magány ellen menekül az étkezésbe, és ezt tudja is, de az egyedüllét elég nyomós indok arra, hogy újra leüljön az étkezőasztalhoz, vagy beüljön egy cukrászdába.

A racionalizálás, a kifejezéssel ellentétben az önbecsapás egyik kifinomultabb formája, mert van némi valóságalapja (a realitásból merít), és az egyik leggyakoribb jelenség. Lényege, hogy az értelem és a lelkiismeret számára elfogadható magyarázattal szolgáljunk, és ez a magyarázat erősebb, nagyobb súlyú legyen, mint amilyen erőssége és súlya a változtatás üzenetének van az ember számára.

Szakértők szerint valaki minél tovább „űzi” ezt a fajta magatartást, annál kreatívabbá válik az elme a racionalizálás terén, ami nem veszélytelen folyamat. Ha ugyanakkor az életmódreform felértékelődik az elme számára (előadások, könyvek, tapasztalatok, emberi példák által) a későbbiekben, a racionalizálás leküzdhető és a változtatás elindítható.

 

4. Jelentéktelenítés (bagatellizálás, elviccelés)

A tagadás egyik formájának számít, és szintén az önáltatás egy kreatív megnyilvánulása, mivel a fontos dolgok élét kerekíti le, azaz a lényeget fedi el. Ilyen gondolatokkal társulhat: „Ez a túlsúly még belefér, ha tovább hízom, majd elkezdek valamilyen kúrát”, „esztétikai kérdés, a feleségemet zavarja, de engem nem érdekel”. Más esetben: „A Józsi kétszer akkora tányér ebédet megevett, mint én, na őt nézd meg, neki aztán van pocakja!”, vagy: „Nem gondolom, hogy ez a néhány falat bajt okozhat, ha meg igen, majd lemozgom.”. Nem ritkán a munkával társul az önfelmentés: „egész nap annyi kalóriát leadok, hogy ez nem fog hizlalni.” A kutatók szerint az emberek nagy része az elfogyasztott ételek kalóriatartalmát alábecsüli, ezért a nassolnivalók sokkal nagyobb gondot okoznak, mint azt sokan gondolják. Az obezitológiai kivizsgáláson részt vevők beszámolóit alapul véve az általánosan napi 1000 kalóriát kitevő „nasik” esetében maximum 3-500 kalóriát tippelnek az elhízottak. Márpedig naponta 500 plusz kalória bevitele önmagában is megmagyarázza a túlsúlyt.

Vannak olyan emberek, akik mindenből tréfát űznek, így az őket érintő kínos kérdésekből és az életmód-változtatásból is, és legjobbnak látják viccekkel elűzni a nyomasztó gondolatokat, ám nyilván ez is felszínes, az okok kutatása nélküli magatartás. („Valamiben csak meg kell halni”; „100 kilogramm felett az élet különben is csak vegetáció” stb.)

A jelentéktelenítés csak egy határig válik be, hiszen egy idő után a probléma olyannyira felduzzad és láthatóvá válik, hogy már nem lehet sem elviccelni, sem bagatellizálni a helyzetet. Ilyenkor az „én” más énvédő magatartásformák után néz.

 

5. Hetvenkedés, hencegés

Az „én” otthon érzi magát, ha büszkélkedhet. Korábban szó esett arról, hogy senki sem erős minden területen, de mindenkinek vannak olyan elért eredményei, amivel akár büszkélkedhet is, lefedve ezzel a problémák ütötte tátongó lyukakat az élete más régióiban. Biztosan mindannyian hallottunk már súlyosan elhízott embereket azzal hencegni, milyen komoly sportolók voltak ifjúkorukban, és a versenyeken kiemelkedő eredményeket értek el. Ez mind elismerésre méltó persze, ám a jelen mást mutat: nem kifejezetten sportos alkatot, és gyengülő akaraterőt. A múltba menekülés tipikus viselkedésforma ilyen esetekben, sőt nem ritka a nagyotmondás sem, hiszen ki tudja ellenőrizni, mi történt valójában 25-30 évvel azelőtt. A helyes életvitelt nemcsak ifjúkorban kell gyakorolni, sőt egyre fokozottabb figyelmet kell fordítani az egészségvédelemre, ahogy az életkor növekszik. Van, aki nem a korábbi sporteredményeivel, hanem kitűnő főztjével, az élet egyéb területein megmutatkozó kreativitásával, széleskörű műveltségével büszkélkedik, de olyat is lehet hallani, aki jelentős túlsúlya ellenére megerősíti, hogy „tízszer annyi munkát végzek el egy nap alatt mint a többiek”. Fontos azonban, hogy az egyes területeken való sikereink mellett ne feledkezzünk el szembenézni a kudarcainkkal, és ott is szükséges „építeni a falakat”, nem csak a sikerélményekkel kecsegtető területeken.

 

6. Projekció (áthárítás)

Szintén igen gyakori énvédő magatartásforma, amely önmaga helyett a körülményeket vagy a másik embert teszi felelőssé a kudarcaiért. „A feleségem mindig finomat főz”, „a férjem kívánja a laktató ételeket és ilyenkor én is belekóstolok”, „folyton építkeznek, feltúrják az utat, nem lehet kimenni mozogni, akkora por van”, „a barátaim gyakran elhívnak enni és gúnyolnak, ha nem eszem ott semmit”, „nagymamám megbántódik, ha nem eszem a főztjéből”, és lehetne tovább sorolni az érveket. Az életmód-változtatás terén is gyakran hallani: a család nem partner benne, egyes családtagok gátolják, ellenzik, támadják, stb. Azonban akárkit is tart az ember felelősnek, végül a következményeket a saját szervezete szenvedi el, nem az, akit hibáztatott. A felelősség másokra ruházása sajnos az ember lényének része, és rendkívül gyorsan képes megnevezni az értelem, ki a felelős azért, hogy nem tud haladás, fejlődés. Itt mindenképpen az egyéni felelősségvállalás felé vezet a megoldás, és csak úgy lehet változtatni, ha az ember saját lehetőségeinek tudatában, határozottan, céltudatosan cselekszik.

 

ÖSSZEGZÉS

Az emberi értelem zseniális, egyben igen ravasz. Sokszor segít, támogat, előrevisz, máskor gátol, becsap, félrevezet, menekül, és sokféle énvédő bástyát épít fel annak érdekében, hogy elkerülje a szembesülés kínos megélését, fájdalmát, szégyenét. Mindez bennünk zajlik nap mint nap, sok esetben öntudatlanul, azaz az énvédő mechanizmusokat gyakran nem tudatosítjuk, csak gépiesen tesszük. Hasznos tehát néven nevezni, feltárni, tudatosság szintjére hozni a jelenlétüket, majd ellenük felvenni a harcot és az újabb becsapós „hadműveleteket” elkerülni. Ez a változtatás és fejlődés egyik nagy titka, és e folyamat az elmében kezdődik el.

Igen, minden a fejben kezdődik, és nem ritkán ott is dől el.

A túlterheltségre hivatkozás, a tagadás, a megmagyarázás, a jelentéktelenítés, a hetvenkedés és a projekció mind erős bástyája az ember énvédelemnek, és komoly gátja az életmód-változtatás, vagy akár a súlyleadás sikerességének.

Az az ember, aki képes szembenézni a hibáival és önkritikát gyakorolni, majd lerombolni az énvédelem bástyáit, nagyban felkészült az élet sokféle küzdelmeiben való alázatos helytállásra, és csökkentette azokat a területeket, ahol élete zátonyra futhat. Az ént védelmező bástyák „bontott tégláiból” pedig olyan helyeken építhet erős falakat a jellemében, ahol ténylegesen szükség van a védelemre a külső megkörnyékező kísértések, támadások elől. A menekülni, bujkálni vágyó „én” ugyanakkor sosem szűnik meg, velünk marad, de a hit, az akarat, a sok gyakorlás és az „új életben járás” sikerélménye ellensúlyozza, erősen fogja, féken tartja a visszahúzó természetet.

(Köszönetet mondok korábbi addiktológiai szakterületen jártas kollégáimnak, hiszen nélkülik ez a cikk nem születhetett volna meg)